Egyre többször vagyok ura a helyzetnek

A problémáim először a márciusban bevezetett karantént követően jelentkeztek. Ezek részben – úgy gondolom – köszönhetően a sok kirándulásnak, természetjárásnak a nyáron csökkentek, ugyanakkor a home office-nak nem mondhattam teljesen búcsút, ezért rögtön kaptam is a másik oldalról a súlyosbító tényezőt.

A párom próbált teljes mértékben támogatni. Tisztában volt vele, hogy elég nagy lelki teher bezárva lenni a négy fal közé, ezért esténként amikor csak lehetett sétáltunk, hétvégéken kirándultunk, lehetőség szerint találkoztunk barátainkkal.

Ennek ellenére októberben eljutottam arra a szintre, hogy úgy éreztem magam, mint egy biorobot, aki csak azért van, hogy dolgozzon. Erre rátett a munkahely is. Egy dolgot legalább 3-4 féleképp kellett elkészítenem, sosem volt jó semmi, ki nem mondott elvárásként éltem meg és éreztem, hogy a határidők miatt jó párszor hétvégén, és esténként is séta helyett dolgozni kellett.

Hiába lett a végén jó, amit csináltam, azon kívül hogy el lett fogadva, pipa az egészre, egy kis pozitív megerősítés sosem jött. Emellett jött egy olyan érzés is, hogy a nap 24 órája kevés, mindig kifutok az időből, nincs idő semmire.

Hajnalka már a páromnak is segített, így nem volt számomra ismeretlen, tisztában voltam vele, mire képes. Ennek ellenére – mivel, ha belegebedek se kérek segítséget, míg a végsőkig el nem jutok – bele telt pár hétbe, önmagam győzködésébe, hogy megkeressem.

Mindegy mit szólt hozzám a párom, ha olyanom volt, elkezdtem sírni. Dolgozni úgy ültem a gép elé, hogy minden bajom volt. Azt vártam, hogy most mi nem lesz jó megint? Mit kell megint átdolgozni? Ekkor jött el a pillanat, hogy vagy segítséget kérek, vagy kész.

Felhívtam Hajnalkát, és hosszan beszélgettünk. Már maga ez a beszélgetés is jó volt. Kétségekkel mentem az első alkalomra: „Kell ez nekem?” Hát igen, kellett.

A foglalkozást követően Hajnalka rámutatott, hogy a munkahely által közvetített energiák milyen negatívak, károsak számomra. Másnap mielőtt leültem dolgozni, automatikusan vettem elő a szelenit marokkövemet és tettem magam mellé. Közben azt mondtam gondolatban ezeknek a negatív energiáknak, hogy nincs felettem hatalmuk.

A foglalkozások óta könnyebben viselem a munka okozta stresszt, egyre többször vagyok ura a helyzetnek. Az alkalmak során szinte alig ér hozzám Hajnalka, már érzem az energiát, ahogy áramlik az egész testemben, a fejem búbjától a talpamig. Sokszor úgy érzem, mintha lebegnék, valahol teljesen máshol járnék.

Az alkalmak közben Hajnalka mindig mondja mit lát, milyen elakadásokat sikerül oldani, és én is milyen üzeneteket kapok. Én pedig kíváncsian várom mindig a következő alkalmat, hogy mit sikerül megoldanunk, milyen további információkat kapok rajta keresztül.

Az otthoni meditációs élményeimet is megosztanám, melyet Hajnalka segítségével sajátítottam el. A meditációban az agyamat úgy gondolom, sikerült teljesen kikapcsolni. Mintha nem is a szobámban lettem volna. Hasonlítható a testnélküliséghez.

Másik alkalommal, szintén meditáció közben, úgy éreztem, hogy szinte lebegek. És bevillant egy gyönyörű tájkép, mint mikor egy magas hegyről néz szét az ember a körülötte lévő hegyes-dombos tájra. Először megdöbbentem milyen szép, és jött a gondolat? megérzés? Vereckei hágó és folytatta is egy hang a „fejemben”: „Verecke híres útján jöttem én, fülembe még ősmagyar dal rivall”. Mintha a gyökereimet találtam volna meg.

Köszönöm az eddigieket és várom a folytatást a további emelkedést…

M. Andrea (Közgazdász)