Érzelmi nyitottság és távolságtartás: miért zárkózunk be?
Van, akinek természetes, hogy elmondja, mit érez. Másnak ugyanez minden alkalommal erőfeszítés. A különbség ritkán jellemkérdés. Sokkal gyakrabban arról van szó, hogy valaki egy ponton megtanulta: nyitottnak lenni kockázatos, és ez a tanulás azóta is működik, akkor is, ha a helyzet rég megváltozott.
A gyerekkori nyitottság és ami utána jön
A kisgyerek nem méricskéli, érdemes-e megmutatnia, amit érez. Ha jó, mutatja, ha rossz, azt is. Ez az alapállapot az évek során szűkül. Nem egyetlen esemény miatt, hanem sok apró visszajelzés hatására: amiért kinevették, amit nem illett kimondani, amikor kiderült, hogy egy őszinte mondatnak következménye van. A környezet fokozatosan a teljesítmény és a külső megfelelés felé tereli a figyelmet, és a nyitottság ebben a sorrendben hátrébb csúszik.
Ez nem hiba a rendszerben, hanem alkalmazkodás. A kérdés inkább az, hogy felnőttként mennyire vesszük észre: még mindig egy régi helyzetre válaszolunk.
Hol érzékeljük a bezárkózást?
A legtöbben a mellkas tájékán. Szűkülő, feszülő érzés, sekélyebb légzés, az az élmény, hogy valami nem megy ki és nem jön be. Ebben nincs semmi rejtélyes. Az érzelmi feszültség a légzőizmokon és a testtartáson keresztül fizikailag is megjelenik, és a mellkas az a terület, ahol ezt a legtöbb ember a leghamarabb észreveszi.
Érdemes jelzésként olvasni, nem állapotként. Azt mutatja meg, hogy éppen most valami zárás történt, és többnyire azt is, hogy mikor.
Aki figyelni kezd erre, rendszerint azt veszi észre először, hogy nem állandó. Jön és megy, és nem véletlenszerűen: bizonyos emberek társaságában, bizonyos témáknál, bizonyos napszakban sűrűbben. Ez a megfigyelés önmagában is hoz valamit, mert kiderül belőle, hogy nem egy tartós tulajdonságról van szó, hanem egy válaszról, aminek van kiváltója.
A távolságtartás nem mindig baj
Fontos különbséget tenni. Van, amikor a távolságtartás pontosan a helyén van: olyan helyzetben, ahol tényleg nem biztonságos megmutatni, amit érzünk, vagy olyan emberrel szemben, aki ezzel korábban visszaélt. Ezt nem bezárkózásnak hívjuk, hanem határhúzásnak, és a képesség rá ugyanolyan érték, mint a nyitottság.
A gond akkor kezdődik, amikor a távolság már nem válasz egy helyzetre, hanem alapbeállítás. Amikor ott is működik, ahol nincs rá ok, és a másik oldalon ülő ember nem érti, miért nem jut közelebb.
Párkapcsolatban ez az egyik leggyakoribb félreértés. Az egyik fél nem közeledést kér, hanem jelet arra, hogy szabad közeledni. A másik nem elutasít, csak nem ad jelet, mert régen azt tanulta meg, hogy ez kiszolgáltatottsággal jár. Kívülről nézve mindkét viselkedés érthető, együtt mégis patthelyzetet csinálnak, és évekig eltarthat anélkül, hogy bármelyikük rosszat akarna.
Mitől tágul újra a mellkas?
Ritkán az elhatározástól. A „mostantól nyitottabb leszek” jó szándék, de kevés fogódzót ad, mert olyasmire irányul, amit nem lehet közvetlenül megparancsolni.
Ami tapasztalat szerint működik, az közvetettebb. A zene, ha olyan, ami tényleg megérint. A művészet, egy szép szöveg, egy film, ami után az ember csendben marad még egy percig. A mozgás és a tánc, minden olyan forma, amiben a feszültség kimegy a testből. Ezek nem technikák, hanem helyzetek, amelyekben a figyelem egy időre abbahagyja az ellenőrzést. A nyitottság pedig pontosan akkor tér vissza, amikor nem kell őrködni.
Ugyanide tartozik az elfogadás és a megbocsátás. Egyik sem olyan érzelem, amire várni kell. Mindkettő inkább döntés, amit gyakorolni lehet, és többnyire nem a másik emberről szól, hanem arról, meddig visszük magunkkal a régi történetet.
Egy dolog számít még, és ez a rendszeresség. Egyetlen jó koncert vagy egy hosszú séta nem rendez át semmit tartósan. Az apró, ismétlődő adagok viszont igen, mert minden alkalommal ugyanazt tanítják: van olyan helyzet, ahol nem kell résen lenni. A test ezt lassan tanulja, de megtanulja.
Egy kérdés, ami többet mozdít, mint a jó szándék
Ha egy beszélgetés közben feltűnik a mellkasi szorítás, érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni: mit nem mondtam ki az elmúlt két percben?
A válasz gyakran meglepően konkrét. Egy kimaradt mondat, egy lenyelt nem, egy kérdés, amit nem mertünk feltenni. A szorítás legtöbbször nem homályos rossz érzés, hanem egy pontosan behatárolható visszatartás.
Amikor a minta régebbi, mint a mai kapcsolat
Van, amikor a bezárkózás nem a mostani helyzethez tartozik. Ismétlődik: más emberrel, más környezetben, mégis ugyanazon a ponton. Ilyenkor a mai kapcsolat csak a helyszín, a mintázat pedig régebbi nála.
Ezeknél a visszatérő mintázatoknál a magyarázat önmagában kevés. Ami segít, az a feltárás: végigkövetni, hol kezdődött, mire volt válasz, és mi tartja életben ma. Ez az a pont, ahol egy külső, tapasztalt szem többet lát, mint amennyit egyedül végig lehet gondolni.
Ha szeretnél ebben végigmenni valakivel
A holisztikus állapotfelmérés egy közös beszélgetés, amelyben végignézzük, mi ismétlődik, mihez kapcsolódik, és mi az, ami ezen változtathat.
Tetszett a bejegyzésem. Ha igen, akkor oszd meg ismerőseiddel és barátaiddal, ők is biztosan hasznosnak találják.
Bencze Hajnalka
Bencze Hajnalka vagyok, holisztikus terapeuta és Kínai Képmedicina 2. szintű terapeuta. Több mint 10 éves szakmai tapasztalatom során nagyon sokféle emberrel és problémával találkoztam. Eddigi utamon sokat tanultam a lélekről, az energiarendszerről és a testről. Keleti és modern nyugati módszereket egyaránt elsajátítottam: Kínai képmedicinát és Zhong Yuan qigongot, valamint wingwave® coachingot és kineziológiát. A munkám során folyamatosan fejlesztettem a képességeimet és a módszereket, melyek lehetővé tették azt, hogy egy embert teljes komplexitásában lássak, és minden szinten támogatni tudjam.
Az elmúlt korok és napjanik tanítómesterei, bölcsei és prófétái azt mondták és mondják, hogy meg kell tanulnunk a szívünkkel látni. A szív bölcsessége mindig az igazságosságot rejti magában és sosem csalódunk benne.
Szeretnél több Lélekemelés-tartalmat látni a Google-ban?
Jelöld meg a lelekemeles.com oldalt preferált forrásként!
Hozzáadás a preferált Google-forrásokhoz